NOVELLÁK

Ide írhatsz...

Arany Mária: A karácsonyi dallam

"Santa Calus is coming to town" – szólt az ütött-kopott faszekrényen lévő lemezjátszóból, egy gramofonból, ahonnan egy hatalmas tölcséren keresztül jött ki a kellemes hangzású dallam, azonnal betöltötte a szobát és melynek berendezése tükrözte a kor, az akkori 1950-es évek falusi jellegzetes ízlésvilágát. Egyáltalán nem látszott a túlzott gazdagság jele a házban, de a bent élők a két kezük munkájával próbálták a lehető legszebben berendezni.

Ebben a központi helyiségben, mely a legnagyobb volt a többi közül, – ahol mindenki kényelmesen elfért, – töltötte el a Kováts család a karácsony előtti időszak előkészületeit. Az ének egy aláfestés, megnyugtató hangulat volt számukra. A szobában fel volt állítva egy régi gyártmányú zongora, melyet még a ház ura örökölt, az 1890-es évekből hagyta rá egyik közeli rokona – ez már 7,5 oktávos hangterjedelmű hangszer volt abban az időben, ami azt jelentette, hogy már bonyolultabb műveket is le tudtak rajta játszani, – a legnagyobb lány szokott gyakorolni rajta, ilyenkor körbe ülte a család és áhítatos arccal hallgatták a gyönyörű dallamokat.

Ezen a napon különféle karácsonyi díszeket készítettek a család női tagjai, amelyeket majd feltesznek a karácsonyfára. Közben a fiúk folyamatosan hordták a nagy fahasábokat a kandallóba, hogy ne aludjon ki a tűz, ami a meleget adta a szorgos kezű lányoknak.

Ezalatt kint a konyhában az idősebb női családtagok főzték a finom vacsorát. A család kedvenc étele, a tepsis parasztburgonya már készen volt, a Ferdinánd süteményre még várni kellett pár percet, hogy megsüljön.

– Nemsokára jöhettek enni, de még meg kell teríteni – szólt ki a konyhaajtóból a legidősebb asszony, a nagymama. – Ki vállalkozik arra, hogy kirakja a tányérokat és az evőeszközöket az asztalra?

– Én szívesen megyek – kiáltotta vissza a tizenkét éves Évike ragyogó arccal.

Miközben így készülődtek a vacsorához, ezalatt kint a sötétedő égbolt leple bevonta a házak falait és az utcákat, mint egy puha takaró. Az utcákon lámpások világítottak azoknak, akik még ilyenkor kimerészkedtek egy alvás előtti kellemes esti sétára.

Valahol kutyák ugatták a holdat, másfelől macska nyávogás hallatszott. Az utcák még feketén várták a karácsonyt, sehol hónak még nyoma sem volt, pedig már csak pár nap, és szenteste lesz.

Nem annyira messze ettől a háztól egy katolikus templomban megszólalt a hangos harangszó, mely majdnem minden órában azt jelezte, hogy közelednek a szentestéhez.

Ekkor, a már besötétedett utcán feltűnt egy alak, melynek árnyékát már betakarta az égbolt leple, így nem lehetett kivenni, ki lehetett. Mintha egy csomagot cipelt volna magával. Lassan, titokzatosan, komótosan haladt. Ahogy odaért Kovátsék házához és a csomagot letette az ajtó elé, abban a pillanatban el is tűnt onnan, mint a kámfor. Már csak azt vették észre a házban lakók, hogy valahonnan gyereksírás hallatszott. A háziasszony odament az ajtóhoz és amikor kinyitotta, egy icike picike kis csomagot talált ott, ahonnan a hangocska jött. Óvatosan felvette és bevitte magával a házba. Szépen, csinosan be volt bugyolálva. Szinte mindenki odament hozzá, hogy megcsodálják a kis csomagot.

– Hát ő meg hogy került ide hozzánk? – tette fel a kérdést nagyra nyílt szemekkel a ház ura.

– Senki nem tudja, csak itt termett, drága jó uram – felelte nyugodtan a felesége, aki már semmin sem lepődött meg, mivel már látott ennél furcsább dolgokat is a faluban. – Gondolom, egyelőre maradjon nálunk, majd holnap elviszem a templomba, talán a plébános úr tud segíteni abban, hogy mi legyen a pici babával vagy egyáltalán ki lehet az anyja.

– Rendben, asszony – ezzel ott is hagyta és visszament az asztalhoz a helyére, hogy befejezze a vacsoráját.

Miután mindenki, köztük a hat gyerek is, az asztalpakolás, fürdés, ágyazás után elfoglalta helyét a puha ágyában, a háziasszony fogta a pici babát, odatette maga mellé az ágyba, és így aludt el.

Reggel, amikor kint kukorékolt a kakas a kerítés tetején, már előjöttek a nap első sugarai, habár tél lévén messze még nem lehetett ellátni a sűrű köd miatt.

Bent a házban már korán reggel szorgoskodtak a gyerekek, mivel mindenki látni akarta most is a kis vendéget.

– Nem is értem, hogyan is tehetett ilyent egy némber, – csóválta fejét mérgesen a nagymama, majd kiment a konyhába.

– Manapság már annyi minden megtörténhet – válaszolt most is teljes nyugodtsággal a háziasszony, aki már elkészült, hogy elvigye a temploma. – Kati, gyere el velem – fordult oda a legnagyobb, tizenhat éves lányához. Mivel már téli szünet volt az iskolában, így többet tudott otthon segíteni a karácsonyi előkészületekben is.

– Igen anyám, mindjárt elkészülök – hallatszott közelről.

Hamarosan el is indultak. Körülbelül 10 perc sétára volt tőlük a templom.

Ahogy kiléptek a házból, sietősre vették lépteiket, nehogy valaki ismerőssel találkozzanak és faggatni kezdje őket. Szerencsére alig voltak még emberek az utcán. Már majdnem oda is értek a templomhoz, a plébános úrba botlottak bele.

– Isten áldása legyen veletek! – hangoztatta mély, de udvarias hangján feléjük fordulva.

Ők ugyanígy fogadták.

– Mi járatban errefelé, gyermekeim? – látva, hogy egy kis csomagot cipelnek. – Nekem hoztátok?

– Igen is, meg nem is – válaszolta az idősebb nő. – Odabent elmondjuk – mutatott a bejárati ajtó felé.

Bementek a plébános úr irodájába, ahol végül helyet foglaltak. Az idősebb nő megmutatta a csomagot.

– Hát gyermekem, tegnap itt járt nálam egy fiatalasszony, hogy szánja bánja bűneit, de ezt a gyereket nem tarthatja meg. Mondtam neki, hagyja itt, majd megoldjuk a problémáját, de fogta a gyereket és elment. Úgy látszik, megoldotta – itt elhallgatott.

– De plébános úr, nálunk nem maradhat, mi már így is sokan vagyunk. Hogyan tudnánk felnevelni még egy gyereket?

– Tudod, gyermekem, azt mondja a mondás, sok jó ember kis helyen is elfér és ahol szeretet van, ott mindenkinek jut belőle, ez nem attól függ, hányan laknak egy házban. Szerintem tudta jól a fiatalasszony, hova kell tennie a pici babát. Ha nehezen tudjátok megoldani, a falu közössége biztosan segíteni fog minden hónapban bizonyos összeget összerakni nektek.

– Rendben plébános úr, hazavisszük – mondta az asszony.

– Mit fog szólni apa? – szólt közbe Kati.

– Megbeszélem vele – szólt elgondolkodva az anya. – Köszönjük plébános úr, ha szükségünk lesz segítségre, mindenképp szólunk Önnek.

– Isten áldása legyen veletek! – köszönt el tőlük jellegzetes mély hangján a plébános.

Kati és az asszony bólintottak, majd visszavitték a kis csomagot a házukba.

– Drága jó uram, beszélni szeretnék veled a pici babáról – szólt a férjéhez a háziasszony.

– Mit intéztetek?

A nő elmondta, mit beszélt a plébános úrral.

– Ez igen! Akkor ez most azt jelenti, hogy eggyel többen leszünk – nézett maga elé merengve.

– Persze, ha beleegyezel, mert ha nem szeretnéd, visszaviszem a templomba, biztos valaki befogadja.

Állát vakargatva töprengett a ház ura, mi tévő legyen. Így is sok szájat kell etetni. Viszont a plébános úrnak is igaza van.

– Rendben, asszony. Készítsétek el a helyét.

Mindenki nagy izgalommal tett-vett, nagy sürgés-forgás kerekedett a házban. Mivel Kati volt a legidősebb gyerek a családban, és rá lehetett bízni a kis csecsemőt, ezért az ő szobájába helyeztek el egy kiságyat.

Még két nap, és szenteste. A gyerekek nagy lelkesedéssel és elbújva egy-egy sarokban, titokzatosan készítették a család többi tagjának az ajándékokat. A nagymama feladata volt, hogy a konyhában minden rendben menjen. Akadt egy-két segítője, akik keverték a tésztákhoz a krémet, pucolták a krumplit, a zöldségeket, a gyümölcsöket. A ház ura és a fiúk feladata az volt, hogy mindig legyen meleg a házban. Összességében a rendre a háziasszony ügyelt, hogy minden rendben menjen, és időben elkészüljön az étel is karácsonyra. Még délelőtt feldíszítették a karácsonyfát. Szinte mindenki ki vette a részét a munkából, megvolt a feladatuk, ki mit tesz fel a fára, köztük azokat a díszeket is, amiket a napokban készítettek. Végül a csúcsdíszt, az apa nyakában ülve a legkisebb gyerek tette fel, a tetejére.

Eljött a szenteste. A ház apraja-nagyja készült a templomba, a misére. Kati maradt otthon a kisbabával, ő máskor megy majd el. Amikor vége lett a szentmisének, és a hívek kijöttek a templomból, megszólalt a harangszó, mely most már a szentestét hirdette. Ekkor, mint egy parancsszóra, kis pelyhekben elkezdett esni a tejfehér hó. Olyan lenyűgöző látvány volt látni az utcán a lámpák fényében, ahogy a pici hópelyhek szálltak lefelé a sötét égboltból, szinte csillogtak az esti utcákon. Mindenki megállt egy pillanatra, nézték, ahogy szállingózik a hó.

A Kováts család hazaérve átöltözött a már előre kikészített szép, ünnepi ruhájába, felkapcsolták a karácsonyfán az égőket, majd nekiálltak megteríteni az ünnepi asztalt. Most is Évike szaladt oda először a nagymamához segíteni. Végül kisebb teamécseseket is elhelyeztek az asztal közepén, így hangulatosabbá tették a helyiséget. A káposztalevest maga a nagymama tálalta az asztalra.

Mielőtt nekiálltak enni, a ház ura mondott asztali áldást.

– Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott. Kívánok mindannyiótoknak kellemes, szeretetteli karácsonyt. Ámen.

– Köszönjük – válaszolták kórusban az asztalt körülvevő éhes családtagok.

A leves elfogyasztása után hozták a második fogást, a sült gombát, sült halat és a frissen sült kalácsot. (A babona szerint, aki nem eszik gombát karácsonykor, nem lesz baromfija az új évben.) Utolsó fogásként aszalt gyümölcsöket és a család kedvenc süteményét, a diós és mákos bejglit tálalták fel, amit a nagymama olyan finomra meg tudott sütni. Mindenki jóízűen falatozott.

Egyszer csak Évike, aki az ablakkal szemben ült, felkiáltott.

– Nézzétek, milyen fehér az utca!

Erre mindenki felállt és kinéztek az ablakon. Valóban. Mostanra már mindent belepett a tejfehér hó, az utcán már senki sem járkált.

– Annyira szeretem a havat, a fehér karácsonyt! – lelkendezett örömmel a kislány.

– Mi is szeretjük Évikém – felelte teljes nyugodtsággal a nagymama, miközben végigsimította öreg, fáradt kezét Évike arcán.

Vacsora után a család tagjai elpakolták az asztalt és egy gyönyörű, kézi hímzésű terítővel, amit a nagymama még korábban készített, leterítették az asztalt. Most is tettek gyertyákat az asztal közepére. A új kis jövevényt, a kisbabát is behozták a szobába, akit szinte rajongással ültek körül a melegszívű gyerekek. A falakon kis csizmák lógtak, tele volt rakva kisebb-nagyobb piros díszekkel a szoba, ahol a karácsonyfa is állt, alatta az ajándékokkal. A kandallóban ropogott a tűz, bemelegítette a nagy szobát. A gramofonból egy karácsonyi dallam szólt: Kiskarácsony, nagy karácsony kisült-e már a kalácsom…

Szeretetteli, boldog karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek!